makrokozmosz és mikrokozmosz (gör. 'nagyvilág és kisvilág'): az ember és a →kozmosz kapcsolatáról az ókori Keleten (főként Egyiptomban) kialakult fogalompár. Elmélete szerint a kozmosz az ember, az ember a kozmosz tükre, megfelelője. Szt Bonaventura szerint a megismerés folyamán a makrokozmosz az öt érzék kapuján át lép be lelkünkbe, a mikrokozmoszba. - A kozmosz a nagyvilág, az emberi szervezet a kisvilág. Az embert a kozmoszhoz viszonyítva mikrokozmosznak, az emberi természetet a kozmosz-természet ellentétpárjának, ennek analógiájára Istent makroantroposznak, az isteni természetet az emberi természet ellentétpárjának tekintették. Eszmei forrása a K-i teremtésmítoszok és a késő hellén csillagkutatás. - A népi gyógyítás szerint a mikrokozmosz testi és lelki jóléte az egész makrokozmosztól függ, mely a külön testtel és külön szellemmel bíró dolgok működését egybekapcsolja, s melyen belül az egyes tagok együttműködésben, együttérzésben (consensus partium, sympathia), kölcsönhatásban élnek, azaz testi és lelki erejükkel a velük szükség szerint együttműködő, tehát rokon világtagra hatással vannak, bennük állapotváltozást idézhetnek elő. - A zenében a mikrokozmosz a legmagasabbrendű tartalom kifejezése a legegyszerűbb zenei eszközökkel (vö. Bartók B. zongoradarabjainak sorozata). - A számmisztikában a makrokozmosz száma a hat. - Ikgr. A Ny-i műv-ben először a 11. sz: az állatkörábrázolással fogadták be, melyen az egyes jeleket az emberi test részeivel hozták összefüggésbe. Később olyan emberábrázolások alakultak ki, melyekbe az →állatkör jegyeit is bevonták. Legjelentősebb kk. földolgozása Bingeni Szt Hildegárd Liber divinorum operum c. művének luccai miniatúrájában (13. sz.) látható: a mikrokozmosz mint ruhátlan ember áll a Földet körülvevő légkörben, s végtagjaival eléri a sokszoros szférák körét, melyet a makrokozmosz (kétfejű alak: Atyaisten + Krisztus?) ölel át. - Egy 12. sz. kódexben (Prüfeningi kz.) mikrokozmoszként ábrázolt ember figurája föliratokkal utal a K-i (perzsa) teremtésmítoszra: a lábak a Föld, a csontok a kövek, a körmök a fák, a haj a fű, a has a tenger, a mell a levegő, a fej az ég és a fej 7 nyílása a 7 bolygó. E képtípust egészen a 14. sz-ig másolták. A →Liber floridus a ~t Szt Ágoston fölfogásában ismeri: 2 díszes körkompozícióban áll egymással szemben a mundus maior, a 'nagyobb világ' (szakállas ffi, az év v. az idő képviselője, kezében az idő, a nappal és az éjszaka jelképei, körülötte a teremtés 6 napja és a 6 →világkorszak), ill. a mundus minor, a 'kisebb világ' (szakáll nélkül, körülötte a →négy elem, az →évszakok és a 6 →életkor). A 15. sz: fokozottan jelentkeztek a képen a →bolygók: az emberi test a 7 égitest hordozója (a fej = Nap) (→Paracelsus: „az emberben jelen van a Nap, a Hold és mind a bolygók”). A mikrokozmosz-ábrázolásokat a bolygók pályái a maguk 7 boltozatán és az állatkör veszi körül. Végül egy emberi fejet, mely a K-i teremtésmítoszok szerint az ég képe, egyedül is ábrázoltak bolygókkal körülvéve. A →horoszkópkészítés ennek az asztrológiai elképzelésnek része. **

Pallas XII:232. - Sachs 1980:248.